Kifújt lehelet köddé dermed

Gondola-füstben a gondolat

Elrendelt az épp múló perced,

Jövővé válik, korom tapad

A kémény háza újraágyaz.

Az éppen múló másodperced

Hernyóból módosult pillangó

Fény, láthatatlanba hatoló

Színes ceruza, mint az ember

Szíve nevez, szeme rajzoló.

Papírnak a toll hegye,

Mint bőrnek a horzsolás

Tinta szavak ereje

Teljesült feláldozás.

Egyik fogy, a másik tűr

Űrből tér, a térből űr.

Életetető levegő

Mit érez, mert nem látható

S a fészkelő szeretet,

Ha tudja, hogy útra kel

- Kés élére elég vaj kell -

Egymásért áramló örök létezők.

A hó lépés alatt roppan

Hangból kilépő hangalak

Beton üt, a labda pattan,

Dallamért csapódó ujjak

Mily nehéz az akkordoknak,

Mint magnak gyümölcse súlya.

A baracknak harapástól

Milyen csonttá lenni újra,

Magány morog-e a társra,

És sötétség a napfényre.

S az egylelkű transzformátor,

Szarkofágát repesztő lepke

Mit érez szárnyait eregetve,

Nem lesz többé időutazó hernyó.

Fénytelen szemnek a ragyogó,

Fáj-e magasból mélyre látni

Ragyogó szemnek a fénytelen,

Fáj-e mélyből magasba nézni

S a jégnek párába költözni,

Örömkönnynek küzdelemből élni.

 /kép: a természet adta, csak fel kellett mászni érte/

Kis gyermek ragyogó szemekkel

ébred minden reggel,

nem számít másra csak a boldogságra,

beleszeretve a napokba pillanatokra

karcolja kacaját a kora.

Kortalan emlékképek mosolyában

elmerülő felmosórongy lett a kis szerelmes.

Égvizeken közlekedő felhők habjaiban

A rongytornádó tölcsérben forogva keres,

s akár egy szivacs, mit magába fojtott

mind kicsavarja a felszívott sok mocskot.

Az ember is így húzza össze magát

S ha feszül, csak akkor izzad.

Mert, ha nem feszül, nem izzad.

Szorong, ki-facsartan szabadulhat.

Ettől inkább fut mindenki

nehogy benne ázzon,

az idő kevés meg is kell száradni,

hogy az arcokra mosoly száradjon.

Mert egyszer elporhad az is.

Muszáj a végállomásig menekülni.

Megértést nélkülöző gyermekek

még a panaszos felnőttek,

hová nyújthatnák számlájukat,

ha nem az életbe, belefektetnek

energiát a szárnytalan erősek.

Én korlátlan szabadságot adtam

szárnyakért az időm ritmusának,

mert beleszeretnék újra a gyermekbe,

a boldog reményébe, korának erejébe,

legyintenék újra nem múló fájdalmának.

És más miért értene most, ha akkor hős nőtt,

mert bölcsen fojtotta magába,

mert a gyerek okosabb, mint a felnőtt,

tudta hogyan kell utat találni a boldogságba,

beleharapni egy mérgezett almába.

Nem számolom a betűt és ütemet

Nem köthet többé szabály engem és versemet

A szabadság kiabál testemben

Mi nem számolja az ütéseket,

Ártatlanságot felmosó érintéseket,

S az arcomban lüktető félelmeket.

Nem kell mások rendje a fejemben

Nem kívánom a panaszos füleket

Csak szabadíts meg a gonosztól, ha létezel

Add vissza mindazt, ahogy ideküldtél engem,

A kis gyermeket ragyogó szemekkel.

/2014.08.20./

Apró kanyarban várt fordulat

Emlékkanyaróban fojtogat.

Látnám agyam labirintusát

Boldogságának féregfogát,

Szabad madaram táplálékát.