„Rendszerint nem kímélheti meg az orvos az analízis alatt állót a kúra ezen fázisától; kell, hogy újra átélesse vele elfelejtett életének bizonyos részét, és gondoskodnia kell arról, hogy megmaradjon a fölény bizonyos mértéke, melynek segítségével a látszólagos realitás mégiscsak a feledésbe merült múlt tükröződéseként legyen felismerhető. Ha ez sikerül, akkor a beteg meggyőződése és az ettől függő terápiai eredmény biztosítva van.” /Freud: A halálösztön és az életösztönök; részlet/
Freud megállapítása óta az évek haladtak, de vajon a pszichológusok mit tudtak hozzátenni ezekhez a gondolatokhoz, vagy elvenni belőlük a cselekvésszintű munkájuk során? Freud a fenti sorokat a tudattalanban elfojtott emlékek kapcsán fogalmazta meg, miszerint, amit elfojtunk és amire nem emlékszünk, azt meg fogjuk ismételni. Úgy gondolta, hogy az indulatáttételt az orvoshoz való viszony segítheti elő. Az ő szerepe lenne az, hogy minél több neurózist tegyen az emlékezés számára elérhetővé, és célja volt visszaszorítani azt a jelenséget, hogy a paciens megismételje a traumáit. Ezek a gondolatok nagyon fontosak.
Az eltelt idő óta azonban a paciensek, szerepükből kilépve rá tudnak bizonyos gondolatokra cáfolni. Önmagában az emlékek újraélése nem feltétlenül hozza jobb helyzetbe a szenvedő alanyt. Sőt, a szenvedő alanyokat, hiszen a pszichológus hallgatja meg, engedi át magát a hallottaknak, mint egy üres fal, ami nem szól semmit. Másrészt újraélni valamit, nem egy garanciális megoldás nagyobb traumák esetében. A traumatikus érzések mély átélése, fájdalmas energiaveszteség, ami akár ronthatja is az egyén poszttraumatikus állapotát. Egy kisebb baleset esetén, talán hasznos felidézni a részleteket, hogy hogyan történt, amit egyébként vagy éber vagy álom szintjén, meg is tesz az agyunk. Például egy biciklivel, rollerrel, bármivel való elesés vizuálisan lepörög újra és újra, hogy felkészítsen egy megismétlődő helyzet elkerülésére. Az agyunk megoldást akar, felkészít a veszély hárítására. Ezzel nincs is gond. Ha a poros úton gyorsan mentem, legközelebb tudom a megoldást, hogy hogyan kezeljem a helyzetet, pl.: nem fogok a poros útra rákanyarodni, ha száguldozni támad kedvem, mert megint összetöröm majd magam. Tehát felidézem az eseményt annak érdekében, hogy tudjak rajta változtatni. Ez a legfontosabb része ennek a mondatnak, hogy tudok vagy tudtam volna-e rajta változtatni. Ha egy terápiában felidézek egy emléket és úgy hagyom, ahogy átéltem, az képes újratraumatizálni. Ugyanis, ha nem volt hatalmam befolyásolni egy traumatikus eseményt és annak megvannak a járulékos hatásai mind a mai napig, hogyan láthatnék kiutat abból a valóságból, amit megidézek? És hogyan gyászolhatnám el? Azokban a percekben újra ott vagyok, azzal a különbséggel, hogy még különböző plusz érzésekkel is küzdeni kell, hiszen egy idegen hallgat, akiben ki tudja, hogy meddig lehet megbízni, mit gondol, mert ül csöndben. A hangos újraélés sokszor egy igazán szégyenteli pillanat. Nos, vannak bizony olyanok, akik ezekbe a pillanatokba is képesek valamilyen módszertani megfontolás végett belerúgni. Vagy, mert épp gyenge pillanatában volt a pszichológus, hiszen ő is ember. Hát a franc fogja ezek után, legközelebb bárkinek is feltárni magát, hiszen a paciens is ember. Hol itt a biztonság? De, ha azt a forgatókönyvet vesszük, hogy bizony a pszichológus valóban egy szeretetteli burkot tud adni, együttérez, segíti a folyamatot, akkor abban az egy órában biztonságban lehet valakivel a traumatizált egyén. De ki védi meg ezt a személyt azoktól az érzésektől, emlékektől, amiket felidéztek egy terápiás ülés alatt, ha a következő két-három hétben magára marad a paciens, egészen addig, amíg az új ülés időpontja elérkezik. Bőven elég idő ez arra, hogy elárasszák az emlékek, a pánikrohamok, és akár komolyabb mélypontra zuhanjon, és belekerüljön egy körforgásba, amiből szeretne kiszabadulni. Tehát ahhoz, hogy valamit valakinek újra "átélhetővé tehessek", azt maximum úgy valósíthatom meg, hogy minden nap lehetőséget nyújtok a találkozásra. Két hetente egy ülés egy ilyen módszer mellett, hosszú kínszenvedés inkább, ám a heti egy alkalom is hasonlóan nehéz. Nyilván az új módszereket itt most nem érintem, hiszen mind a mai napig a fenti gyakorlat zajlik igen sok helyen. Hogy a pszichológusok mennyire kapnak átfogó képzést az is egy érdekes fejezet lehetne, hiszen mint köztudott, ma az oktatási rendszer elévült.
Érdekes az az elképzelés Freudtól, hogy a fölényt biztosítani kell. Szerintem ezt sokan félreértik. Passzolnám, hogy Freud mire gondolt, de van egy sejtésem. Egyfajta szülő-gyermek viszonyra. És miért érthették ezt sokan félre?
„gondoskodnia kell arról, hogy megmaradjon a fölény bizonyos mértéke”
Mert nem attól válik valaki jó pszichológussá, hogy egy felsőbbrendű szerepet játszik. Itt történhet a félreértés, és főként ennek a gondolatnak a gyakorlatba történő áthelyezése során. Egyéni terápián, két ember ül le egymással szemben. Itt nem csak a pszichológus figyeli a paciens rezdüléseit, hanem fordítva is, még ha ez nem is tűnik fel. Ha egy pszichológus olyan szerepviszonyra törekszik, ahol a fölényt felsőbbrendűség érzés sugalmazásával igyekszik elültetni, ott hatalmi játékot visz be abba a térbe, ahol egyébként a szeretetteljes, meghitt viszonyrendszernek kellene jelen lennie. Ennek semmi keresnivalója nincs ebben az interakcióban. Az is nehezen feltételezhető, hogy a fölény sugalmazása által akarja megtartani a pacienst, emlékeinek kínja közepette. Furcsa egy elképzelés mindenesetre. A pszichológus nem áll a másik ember felett. Lehet, hogy a szakterületét tekintve kiváló tudáshalmazzal rendelkezik. A paciens, aki viszont vele szemben ült le nem egy hülye gyerek. Ugyanúgy lehet a saját szakmájában, tapasztalataiban akár verifikáltan is kiemelkedő, vagy akár átlagos, tök mindegy. Most egy pillanatra térjünk ki a pszichológia berkein túl a mindenféle kapcsolatrendszerekre, ahol valaki valami miatt a többi ember fölé képzeli magát, mert a saját tudását veszi mérlegelésének, ítéletalkotásának középpontjába, fókuszába. Ilyenek a különböző vallások képviselői, akik tudásuk által, hitüket mások fölé helyezve kijelentik, hogy ők a tudók, az igaz hívők. A többi, aki ezen a körön kívül áll, nem rendelkezik az „én igazságommal, tudásommal”. Ez nem csupán a pszichológusokra, vallások képviselőire, hanem a spiritisztákra, oktatókra, orvosokra is igaz lehet. És itt kell megemlíteni azt a ténylegesen fontos mondatot, hogy akinek nem inge, nehogy magára vegye. Itt valóban arról a jelenségről esik szó, amikor egyfajta felsőbbrendűségi elvtől vezérelve hatalmi viszonyt alakít ki az irányító a segítségre szorulóval szemben. Napi szinten fordul elő, hogy orvosok aláznak meg betegeket, felsőbbrendűségi elvüktől vezérelve.
Két rossz hír van ez esetben.
Egy, a paciens önálló entitás, akinek nem arra van szüksége, hogy valaki verbális és nonverbális szinten fölé helyezze magát, hogy aztán így biztonsággal "gyógyulhasson" az ő jelenlétében. Bizonyos korlátok (szabályok) felállítása nyilván fontos, mert az megadja a kapcsolat és a gyógyulás, fejlődés biztonságát. A másik rossz hír, hogy ez elnyomás, ez nem ad biztonságot, inkább bizonytalanságot nyújt, és a bizalom sérülhet. Főleg, ha egy olyan traumával érkezik valaki, ahol sokszor tapasztalta meg az elnyomást és az erőszak különböző formáit. Az a bánásmód, ahogy egy segítő közelít egy segítségre szorulóhoz, egyáltalán nem igényli, hogy hatalmi viszony alakuljon ki, kerülni kellene az alá-fölérendelődést. Az ősi harcművészet gyakorlói közül a karatékák mindig felsorakoznak egy vonalra az edzés kezdete előtt és után. A sor egyik végén a kezdők állnak fehér övvel, a sor másik végén legtöbbször a fekete övesek, vagy ha ilyen szín nincs még az adott helyszínen, akkor a legmagasabb övfokozattal bírók. Maga a szín jelzi a szabályrendszert is. A fekete öves vezényli le a tiszteletadási ceremóniát, valamint a meditációt (mokuso). Az alapszabály a karatéban az, hogy mindenki tisztelettel fordul a másikhoz. Azonban a fehér övtől a fekete övig eljutni, különböző személyiségformálódást is jelent. Egyre többet tud a karatéka, egyre többet tud mutatni a nála kisebb fokozattal rendelkezőnek, és ez egyfajta felsőbbrendűségi tudatot is hordoz magában, amin sokan átesnek. Viszont, ahogy mélyül a tudása, formálódik a személyisége is. Eljut arra a szintre, hogy nem a másik fölött, hanem a tudás szolgálatában áll, viselkedésével példát mutat, és a technikáiban nem hibázhat, nem taníthatja meg rosszul, és nem engedheti meg, hogy rosszul végezzék a gyakorlatot a sorban alatta állók. Így vigyáz rájuk és saját magára. Ez egy felelősség, amit kék övtől kezdve kezdenek megkapizsgálni a karatékák, ám ez korfüggő is. Általában a gyerekek állnak a sor legvégén, és a színes övvel bírók, barna övtől felfelé már egyfajta érettséget tudhatnak magukénak. Természetesen jelen esetben is előfordulhat kivétel, amikor épp ennek ellenkezőjére láthatunk példát. Ám itt a mesterek, japán mesterektől tanulnak, akik a tudásukat és filozófiájukat is átörökítik, valamint számon is kérik. Egy dojoban a mester feladata a szabályok betartása, melyek közül az egyik legfontosabb, a kölcsönös tisztelet, egymás épségének a megóvása. Senki nem fog követni a dojoban olyan személyt, akinek fekete öve van és azt hirdeti magáról, hogy kövess engem, csodáld a képességeimet, mert nekem fekete övem van. Nem. Azt fogják követni, aki tisztelettel és a hibák elfogadásával, megcáfolásával fordul a nála rangban lentebb állóhoz. Hitelesen mutatja be a saját tudását, és úgy tudja segíteni a többi tagot, hogy vigyáz a testi épségükre, rávilágít a hiányosságaikra, és megmutatja, hogy az adott hiba, milyen következménnyel járhatna egy élő szituációban. Azaz segíti az útjukat. Amikor ezt egy barna vagy fekete öves először észreveszi, hogy felelőssége van, kétszer-háromszor olyan keményen és elmélyülten edz, mint addig, mert szeretné önmaga számára a magabiztosságot megteremteni. Ugyanis a tudás átadása a legnagyobb vizsga, hiszen ott a mozdulat minden részletét tökéletesen kell ismerni. Ebben a folyamatban lehet felismerni, hogy mit is tudunk valójában. Ez mindenképp szerénységre nevel. Nem csak a különböző tudományok elsajátítása során szembesülünk azzal, hogy mennyi mindent nem tudunk, hanem tulajdonképpen ez mindenre igaz.
Visszatérve a fölényre. Teljesen értelmetlen, mert aki tud és segít, tisztelettel és szeretettel fordul a másikhoz, annak nincs szüksége arra, hogy fölényeskedjen. Nem ez fogja a biztonságot megadni, hanem az elfogadás, a hibák, az érzések megértése. És nem csak a paciens tanul, kap, fejlődik ilyenkor, hanem a pszichológus is. Az összes gyakorlati tudását a pszichológus a paciensek vagy épp a saját traumatapasztalatából szerzi meg és abból, ahogy egy-egy élettörténet jobbra vagy rosszabbra fordul. Egy-egy terápia rosszra vagy jobbra fordul. Ez egy kölcsönös kapcsolat. Szerintem, aki azért megy gyógyítónak, pszichológusnak, orvosnak, politikusnak, papnak, akárminek, karatésnak, mert hatalmat akar magának, az tévúton jár. A tudással jár együtt a hatalom, és nem a személlyel. A paciens akkor fog valakit biztonsággal követni, ha az illető nem hirdet fölényt, hanem anélkül is rendelkezik valami többel. Nem szükséges szándékosan kifejezésre juttatnia, hiszen felismerhető, látható, érezhető. Nem a hatalom a szeretet, hanem a szeretet a hatalom, de itt nem is hatalomról, hanem lehetőségről van szó. Amihez hozzásegítek valakit, vagy nem. Aki fölényre törekszik, önmagát helyezi a középpontba, és valamit kompenzál.
