Hány percet áldoztam oda, hova félve, lopott pillantással léptem,hol az attitűdnek hittem el, hogy értő, vigyázó társaságra leltem,hol hanggal vetkőzik otthon nélküli csupasz csigává az értelem.Itt a ház testtől elválik, idegenként mutatkoznak be egymásnak,s, a páncélos puttonyból kikúszik mindaz, mit nem féltettek, óvtak. Reszkető, bántott árvák, ijedt szabadsággal lehelik be a teret,reménnyel várják, hogy magához ölelje, nevükön becézze őket:Megalázottságot, Magányt, Kiszolgáltatottságot, Szégyent, Félelmet,szelíden szorítsa szívéhez a Gyémántcsiszoló, nyújtson védelmetanyaként e neveknek, de ne tanítsa beszélni emlékeiket. Ám a csiszoló csak úgy tud dolgozni, ha tükörnek álcázza magát,szóból fény csillog vissza, könnyet csalva forrasztja a sérült retinát.Közben bíztat: így majd szebben rímel neked a világ.Tisztuló szemre gyógykötést ad, melyre rábélyegzi az együttérzést,rajta átnézve megpillanthattam én is a gondoskodó megértést:mi az életünk gyertyáját gyújtja, az embert magát is megtarthatja. Majd hirtelen, nyugodt szívvel fújta el a halványló lángot,Mintha minden rendben lenne, füst száll fel a fehér viaszról.Mint, ahogy gyerek söpri az ujjaira tapadt krétaport,Ne is látszódjon, az ő keze tiszta, az lesz,az lehetne,de látványos gondolatait észre sem veszi eközben. Arcán szája elnémult, mégis milyen hangos.Utolsó szavakat mindig nehéz feledni.Belül kétségekkel, átbaszottan visszhangzik, Miközben ő hiszi, hogy emberségből jelesre vizsgázik. A gyertyák elfújásához felelősséget kell csiszolni. 2017.szeptember
