/kép: a természet adta, csak fel kellett mászni érte/

Kis gyermek ragyogó szemekkel

ébred minden reggel,

nem számít másra csak a boldogságra,

beleszeretve a napokba pillanatokra

karcolja kacaját a kora.

Kortalan emlékképek mosolyában

elmerülő felmosórongy lett a kis szerelmes.

Égvizeken közlekedő felhők habjaiban

A rongytornádó tölcsérben forogva keres,

s akár egy szivacs, mit magába fojtott

mind kicsavarja a felszívott sok mocskot.

Az ember is így húzza össze magát

S ha feszül, csak akkor izzad.

Mert, ha nem feszül, nem izzad.

Szorong, ki-facsartan szabadulhat.

Ettől inkább fut mindenki

nehogy benne ázzon,

az idő kevés meg is kell száradni,

hogy az arcokra mosoly száradjon.

Mert egyszer elporhad az is.

Muszáj a végállomásig menekülni.

Megértést nélkülöző gyermekek

még a panaszos felnőttek,

hová nyújthatnák számlájukat,

ha nem az életbe, belefektetnek

energiát a szárnytalan erősek.

Én korlátlan szabadságot adtam

szárnyakért az időm ritmusának,

mert beleszeretnék újra a gyermekbe,

a boldog reményébe, korának erejébe,

legyintenék újra nem múló fájdalmának.

És más miért értene most, ha akkor hős nőtt,

mert bölcsen fojtotta magába,

mert a gyerek okosabb, mint a felnőtt,

tudta hogyan kell utat találni a boldogságba,

beleharapni egy mérgezett almába.

Nem számolom a betűt és ütemet

Nem köthet többé szabály engem és versemet

A szabadság kiabál testemben

Mi nem számolja az ütéseket,

Ártatlanságot felmosó érintéseket,

S az arcomban lüktető félelmeket.

Nem kell mások rendje a fejemben

Nem kívánom a panaszos füleket

Csak szabadíts meg a gonosztól, ha létezel

Add vissza mindazt, ahogy ideküldtél engem,

A kis gyermeket ragyogó szemekkel.

/2014.08.20./