Bokáig pirosban indultam a szokásos, vasárnaponként tartandó békemenetemre. Kimentem az erdőbe tüdőt tisztítani. Ilyenkor a gondolatok is más minőségben cikáznak. Fejemben József Attila, utóbb Petőfi hangja szólt, nincsen apám se anyám, és miként fogom szólítani rég nem látott anyám. El is repült egy óra, mire teljesen kizöldültem, és kiürítettem a nehéz, csatabárdokkal megrakott szívem. A logikám is erre a sorsra jutott, mert ezek után bementem a városba. A bűz füstfelhőjéből kikacsintó, engem megbámuló tekintetek méregették a már éppen megnyugodott hangulatomat. Kellett ez nekem? Nem, ám az éhség mindig mindennél nagyobb hatalom, a szeretet koldusbotja. Hiába főztem meg egész hétvégére való ételmennyiséget, vasárnap délutánra már csakugyan éhen akartam halni. Irány hát enni egy pizzaszeletet, nem hiába a legsikeresebb üzleti modellek közé verekedték be magukat ezek a 200 Ft-os mannák.

Nem, ennyi nem elég. Nekem ez kevés. Mormogja a gyomrom (ezt már egy hete). Mi az elég, kérdem én. Irány tovább a törökökhöz, jó kis cukkinis lepényért és salátáért. Hirtelen a sült krumpli látványa villant át az agyam étlapján. Már éhes sem voltam, és amúgy sem kívántam a szennyételt. Mégis beültem a gyorsaságáról híres étterembe. Alig fért már belém valami, teljesen belassultam. Merengtem az asztalnál, és visszajátszódott bennem a kis utam során engem igéző szempárak furcsasága. Rájöttem, hogy: - ja ma választások vannak, én meg itt pirosban reklámozom magam, holott semmi, de semmi köze a ruhámnak a politikához, meg nekem sem sok. Csak ezek a politikamánok veszik itt magukra az öltözékemet. Az én színem tegnap másért dobolt értetlenül. Már egy hete tudtam, hogy én nem fogok tudni szavazni menni a kialakult helyzetem miatt sem, meg amúgy is, és így meg is feledkeztem erről a fontos kérdésről, hogy ki fog itt tenni-venni az országban. Ilyen az, amikor színültig telik az ember feje valódi, emésztő gondolatokkal. De, amikor lemondtam a szavazati jogomról, megkérdeztem magamtól, hogy az emberek tényleg a mosolygó plakátokra adják majd le a voksukat, és baj-e, hogy én ezt nem teszem. Mondja el nekem az, aki szavazni volt, hogy melyik párt, melyik 4 év :) alatt végrehajtandó programelemére mondott igent. Fosszíliák.

2014-2018-ig sokat lehet tenni az állatokért, a környezetért, az emberekért, és az országért. Fogalmunk sincs róla, hogy kinek mi a konkrét, igazságot hűen tükröző, s nem trükköző terve az elkövetkezendő évekre. Tehát menjünk és szavazzunk, és nyilvánítsuk ki gyarmatosan harmatos véleményünket egy x-xel. Oké. Az én postaládámba egy konkrét országirányítási pályázat sem érkezett, ami tájékoztatott volna bármiről is. Én meg nem a múltra szavaznék, hanem a jövőre. Nem elismerek, hanem utat engedek valaminek, amiről tudom, hogy az mi lesz, vagy mi nem lesz, amit aztán számon is kérhetek. Például, bezárjuk ezt az iskolát, és helyette lesz egy olyan hajléktalanszálló, ahová azok a fiatalok kerülhetnek, akik nem tudják jövőjüket az országban megvalósítani, és ezért kénytelenek az utcán élni. A hányszorosára növelek és mit politikai programhirdetések, úgy érzem, a 21. században már nem állják meg a helyüket. Ha én pénzt szeretnék nyerni egy pályázat útján megvalósuló tervemhez, akkor azt az utolsó mondatig és fillérig ki kell dolgoznom, és be kell nyújtanom határidőre. Ezt elbírálják, és számon kérik. Ez a hatalom útja felénk. Ez az út a másik irányba nincs meg.  A szavazólapoknak nem párt neveket kellene tartalmazniuk, hanem a leírt programelemeket, amire egy x-xel, mint egy aláírással igent mondanak a felelősségteljes szavazópolgárok.

A vélemény kinyilvánítása oly módon lenne a legegyszerűbb, ha az emberek felvázolhatnák a komoly elképzeléseiket egy papírra, majd jönnének a pártok képviselői, és azt mondanák, hogy igen én ezt meg tudom valósítani. Ekkor irányítaná az ötletgazda nép az országot, és nyilvánítaná ki a véleményét. De így? Ki és mire szavazott? Beidegződések, bemanipulálások, klisék.

„A közhelyesen ábrázolt kalóz mindig falábú, szemfedőt és kampót hord, papagáj ül a vállán és van egy kincsestérképe, amin egy X jelöli az elásott kincs helyét; ezek a vonások mind klisének számítanak.” – Wikipédia.

„Én voltam szavazni, felelős választópolgárnak tartom magam.” Én meg verem a fejem a falba.

Ennyit erről. A pillangó-hatás érvényesülhetett, láttak engem bokáig pirosban, és az összes narancs gyümölcs rajongójára a frászt hoztam, rohantak fejvesztve szavazni, a pirosokkal együtt. Én pedig bánatosan, lehorgasztott fejjel ballagtam az ideiglenes hazafelé. Kár volt abból az erdőből kijönni, megyek is vissza.